Megemlékezés a magyar szabadságharcra

Tisztelt ünneplő sereg, emlékező gyülekezet!
Egy dicső napra emlékezünk. A múltnak az életben tartása Istentől való feladatunk. Számos helyen találjuk a Szentírásban azt az intést, hogy „mondd el fiaidnak”, „beszéld el fiaidnak és fiaid fiainak, hogy mit tett veled az Isten.” Elékezni jó, emlékezni kell.

Hosszasan lehetne sorolni a magyar történelem talán legbátrabb napjának eseményeit. Mindnyájan ismerjük ezeket. Ezért most nem is a pesti történésekről szólnék. Elevenítsük fel e dicső napokat környékünk történéseivel! Mit is tudunk erről? Vajon hogyan telt el az 1848-1849-es év területünkön? Erről igen keveset tudunk.
Sajnos már kevesen tudják azt is, hogy a szomszéd község, Nagyfajkürt temetőjében van egy honvédsír. Királyházai Ruffy Kálmán honvédfőhadnagy családi sírboltja ez, ki az 1848/49-es harcokban tevékenyen részt vett. Született 1827. okt. 4-én. 1849. február 26-án a kápolnai ütközetben 22 évesen vesz részt a 17. zászlóaljban, ahol súlyosan megsebesül. Ez volt a forradalom leghosszabb csatája, mely két álló napig tartott. Később 1861-től Bars vármegye szolgabírója, majd főbírója. 1873. okt. 6-án 46 éves korában éri a halál otthonában Nagyfajkürtön. A hatalmas kőkereszten még ma is jól olvasható a felirat, melyben az utódok fontosnak tartották megemlíteni, hogy Királyházai Ruffy Kálmán a forradalom aktív részese volt. Nyugodjék békében.

Sajnálatos módon községünk régi krónikája a második világháború után elveszett. Az egyházmegye közgyűléseinek jegyzőkönyveit 1816-tól tudjuk követni, de furcsa módon 1848. májusától, 1851. márciusáig hiányoznak... Bizonyára Haynau rémuralma idején vitték el úgymond ellenőrzésre. A forradalom támogatása miatt lelkészeinket is meghurcolták. Meg aztán 1848-tól a 170 év alatt bizony volt néhány olyan rendszer területünkön amely jobbnak látta, hogy nemzetünk ezen dicső napjai a múlt homályába vesszenek.
Az Pozbai egyházközségi jegyzőkönyvekben sincs utalás arra, hogy miként érintett volna minket a forradalom szele. De talán jobb is így. Volt elég áldozat ’49. április 19-én Nagysallónál, és még sorolhatnánk a sok-sok csatamezőt. Annyit azért tudunk, hogy Pozbát és környékét a császári katonaság tartotta uralom alatt, mint minden más területet egészen a Garamig.
Míg a császáriak április 17-én Kéméndnél csoportosultak, addig 18-án Görgey hadtestei Léváról Szecsére vonultak és átkeltek a Garamon. Görgey még azon a napon Garamlök és Alsópél határáig nyomult előre. A főhadiszállás Léván maradt, de Klapka György egy különítménnyel Nagysallóba indult.
Másnap, április 19-én a csata napján a magyar hadsereg fő része Alsópélen kétfelé vált, az egyik Nagysallóba, míg a másik Zselízre indult. Végül egy huszár különítmény Verebély érintésével Nyitra felé vonult.
A császáriak a magyarok mozdulatairól csak annyit tudtak, hogy Nagysalló környékén élelmiszert gyűjtenek. Ezért reggel 5 óra 30 perckor elindultak Salló bevételére. Klapka az első puskalövések hallatára Hölvényre sietett, és a Zálogosi erdőn át indult a település felé, míg egy másik hadosztály a Nagysallóba vezető utakat és a Fakóvezekényi magaslatokat szállta meg. Klapka végigvágtatva a zászlóaljak előtt így kiált fel: „Fiúk! Ma van a fiatal osztrák császár nevenapja! Jól lőjjetek ám a tiszteletére!”
Klapka a támadás megkezdésére délelőtt 10 óra tájban adott parancsot, mely heves ágyúzással vette kezdetét. Néhány ágyúgolyó a református templom oldalában ma is látható. Rövid ideig folytatott puskatűzharc után szuronyt szegezve nyomulnának be Sallóba, ám a császári katonák a legnagyobb önfeláldozással védelmezik a faluba bevezető utakat. A majdnem egyórányi keserves közelharc után a császári csapatok ellenállása megtörik, és a Sallótól délnyugatra elterülő magaslatokra vonulnak vissza. Erőiket öszpontosítva támadást indítnak az imént elvesztett település visszafoglalására. Bár benyomulnak ugyan Nagysallóba, ám a nagy emberveszteség miatt ismét el kell hagyniok azt. Újra visszavonulnak a dombokra.
A heves ágyúdörgés hallatára a Csekénél és tőlünk nem messze Barsbesénél állomásozó császári csapatok erőltetett iramban igyekeznek bajtársaik segítségére sietni. A megérkezésük után elkeseredett élet-halál harc bontakozik ki a hölvényi erdő táján. Délután 3 óra is elmúlik már mire a teljesen felázott csatamezőn csitul a küzdelem. Az osztrák katonák már csak azért harcoltak, hogy a barsbeséről érkezett dandárnak legyen ideje visszavonulni Jászfalu irányába.
Ámde hirtelen újabb magyar erők bukkannak fel, melyeknek sikerült a visszavonuló császáriakat utolérnie és szétvernie.
A csata véget ért. A veszteség 700 magyar, és 2.000 császári katona.
Görgey a vezérkarával együtt egész nap megmaradt a lévai főhadiszállásán. Egész nap rosszkedvű volt, mivel a csata kimeneteléről csak késő este kapott hírt. Napközben a heves ágyúdörgés hallatára egy osztagot oly utasítással küldött a Nagykálnai hídhoz, hogy a csatatérről netán elfutó s a Garam bal partjára menekülni óhajtó csapatokat akár erőszak alkalmazása által át ne bocsássa. Ez az elővigyázatosság különben feleslegesnek bizonyult, hiszen emlékirataiban ő maga is állítja, hogy honvédjeink vitézül kitartottak.

Kutatásaim során hozzájutottam egy könyvhöz, mely igen érdekes szemszögből tárja elénk e dicső napokat. A könyvet olvasva egy 8 éves kisfiú szemén keresztül láthatjuk a múltat. Ezt a kisfiút mindnyájan ismerjük. Úgy hívják, hogy Szentkúti Kiss Károly. Különben ezen emlékeit már idős korában vetette papírra Nagyigmándon.
A 8 éves Károlyka 1849-ben a peszeki parókián élt szüleivel. Édesapja volt a lelkész.
Hogy írása által is betekintést nyerjünk a magyar szabadságharc korába, hogy ő miként látta és élte meg gyermekként térségünkben azt a megpróbáltató időszakot, engedtessék meg nekünk, hogy az ismertetéshez segítségül hívjunk egy gyermeket, Sallai Tomikát, aki felidézi Szentkúti Kiss Károly emlékeit.

„Esténként jó hangos volt a ház. Átjött Kőszegi doktor, Patay Károly bácsi, Göbel Tamás, Miskolczi Samu a szabómester, és Kotasz József rektor.
Heves vitatkozások folytak, közben hazafias dalokat énekeltek, Kőszegi doktor pedig Petőfi verseket olvasott fel. Patay dicsekedett, hogy neki Petőfi tanulótársa volt Pápán. Vagy Kossuthról beszéltek, poharazva, meg–megeresztve egy-egy dalt.
Csakugyan zajos volt akkor a világ folyása. Zászlók lengtek, édesanyám nekünk, fiúknak nemzeti színű ruhát varrt. Zöld volt a szövete, fehér és piros szegéllyel. Kotasz bácsi az iskolában harci dalokat taníttatott velünk.
András bácsi nagy rezes puskát hozott apámnak meg egy nagy tarisznya sörétet meg puskaport. Mindezért kapott apánktól egy hordó bort, egy zsák búzát, meg két bárányt.
Néhány nap múlva tömérdek lovas népség állott szépen kimért sorokban a templomtéren és a paplakunk előtt. Édesanyám azt mondta, hogy ezek vörösnadrágos Hunyadi huszárok. Itt Peszeken megpihennek egy kicsit, mert messziről jöttek. Aztán mennek Nagysallóhoz, ott háborúskodnak.
Csakugyan elszállásolták a huszárokat. A házfalakra vörös krétával felírták hová, mennyi ember és ló van beszállásolva. A mi házunk falán ez volt: Perlaki Béla őrnagy. Rövid időn belül elmentek a huszárok. Harmadnap másféle katonák jöttek, többnyire gyalogosan. Nemsokára nagy dörgéseket hallottunk, atyám azt mondta, hogy ágyúznak Nagysallónál. Ott most nagy harc van, Görgey veri a németet.
Másnap a mennydörgések után megjelent nálunk Dormány bácsi kisölvedi és Göbel Gerzson fegyverneki lelkész, és elmentek atyámmal Sallóba. Csak estefelé jöttek meg. Hoztak magukkal nagy ágyúgolyókat. Azt mondták, hogy ahová ezek a gyolyók estek, száz embert is agyonsúlytottak.
Az esteli vendégek lassan elmaradtak. Kitört a kolera. De édesapám legjobban a prédikációja miatt félt, amit a függetlenségi nyilatkozat kihirdetése alkalmából tartott a hívei előtt a templomban. Mindent felforgattak azon az éjjel, magukkal vitték az írásokat. Ha megtalálják a prédikációt, az maga a halál. De nem találták meg. Mert a jó mama, még azon a napon, mikor a templomban atyám elmondta a lelkesítő hazafias beszédet, elrejtette az abroszok közé.
Atyámat mégis elvitték Pozsonyba. Nagyon szomorú idők jöttek ezután. Édesanyám apám megmentésén fáradozott. Jött-ment ügyvédekhez, urakhoz Pozsonyba, és még ki tudja hová- merre? Mikor hónapok múlva megjött, a 48 éves férfi egy őszes nagyszakállú mogorva öreg lett. Elmondta, hogy naponkint 15-20 embert lőttek agyon a fogolytársai közül a vár árkai között. Egy reggel aztán elengedték őket. Ugyanis midőn Haynau kegyvesztett lett Bécsben, ő bosszúból minden foglyot elengedett.

Megköszönjük Sallai Tamásnak a felolvasást; s had legyen telve hálával a szívünk Szentkúti Kiss Károly iránt, amiért papírra vetette e sorokat az utókor számára, amiért ezáltal is betekintést kaphattunk a magyar szabadságharc korába.

A nagysallói csata 170 évvel ezelőtt volt. Néhai lelkészünk még 92-’t évvel a halála után is tud újat mondani nekünk, írásaival értékes adatokat, fontos információkat mentett át az utókornak.
Ennyi év eltelte után Szentkúti soraira való visszaemlékezésünk is bizonyítja a zsoltáros szavait, miszerint: „Örökre emlékezetes lesz az igaz.” (112:6)
Emlékezve a magyar szabadságharcra, int minket Szentkúti Kiss Károly írása is, hogy hitünk és nemzetünk megőrzése és megvédése legyen számunkra fontosabb mint egyéni érdekeink mint bármilyen idegen hatalom vagy ideológia!
Más időben élünk, de az értékek ugyanazok, mint egykor. Maradjunk meg hűséges református magyarnak mi is, úgy, mint abban az időben ott, a Garam partján, elődeink!
Köszönöm, hogy meghallgattak!

Elhangzott 2019.3.17-én Pozbán, összeállította Mente Róbert, pozbai gondnok